Katalogusa.hu

1. Feszültség ellen.

Az a fránya stressz valahogy mindig beférkőzik a napodba! Munkahely, háztartás, gyerekek, közlekedés, szóval van okod az idegbajra. Mi lehet az első gondolatod, ha le akarod csitítani magad? Hamar egy kis valamit, ami megvigasztal.

Félelmeid, szorongásaid is visszafelé nyomnak, úgy érzed, ha kezed és szád foglalt, idegrendszered figyelmét eltereled, és nem az éppen aktuális bajoddal foglalkozik. Tehát felvidítod magad. Szerelmi bánat, kudarc, rossz hír, és ezek az erősebbnek számító okok. Sokszor ezeket meg sem közelíti az indok, de máris kényszert érzel, hogy a föld alól is, de előkeríts valami édességet.

Stresszforrás nemcsak az, ha van okod rá, de az is, ha nincs. Ügy értem, amikor nem történik semmi. Azt nagyon nehéz elviselni, mikor értelmetlen módon telnek a percek, órák, az unalom idegfeszítő pillanatait élve elég hamar eljutsz ahhoz a gondolathoz, hogy az evés is valamit „csinálás”, tehát gyerünk, foglaljuk le a kezünket, szánkat, figyelmünket. Sajnos túl nagy jólétben élünk, nincs már szinte semmi, amit saját két kezünkkel kellene előállítanunk, mindent készen és ezüsttálcán nyújt az ipar. Miért nem gyanús ez egy kicsit sem? Anyáink még rendesen főztek, maguk varrtak ruhát, kötöttek pulóvert a családjuknak (ja, ez ma nem trendi). Nagyanyáink kenyeret sütöttek, befőztek, a ház körül a kertben és az állatok között ténykedtek. Eszükbe se jutott nassolni. El voltak foglalva.

Esténként pedig a jóságos sötétség betakart mindent, nem kényszerítették magukat természetellenesen sokáig tart éberségre. Este volt, aludtak. Mi meg kínunkban a tévét bámuljuk, és közben oda se figyelve, ropogtatunk. Szinte mindig többet, mint ami még jólesik. „Csak még ezt az utolsót…”

2. Tévé

A tévét sokszor szidjuk, és legtöbbször jogosan, máskor meg amnesztiát adunk neki, hogy azért nem is annyira szörnyű, hiszen milyen csodásán kitágítja a világot. Tágítsa, mondod, de ne rabolja el gyermekeid teljes figyelmét, mert ettől valóban idegbajt kapsz. Ugye, hogy már alig tudnak anélkül tévézni, hogy ne vennének magukhoz „valami rágcsálnivalót”? Mert a tévé csupa feszültség, csupa vibrálás, nyugodt idegrendszerrel nem is tudsz védekezni a rád ömlő (nevezzük így) információtömeg ellen. Hallgatod a híreket, rosszul vagy tőlük. Nézed a filmet, szintén valami katasztrófa, újra rosszul vagy. Nézed a sztárokat, felháborító fényűzésben villognak, ettől sem érzed jobban magad.

Akkor jöjjön a kedvenc sorozatod! Tele lényegtelen, fejezeteken át húzott-nyúzott, „izgalmas” momentumokkal. Szaladsz hát a konyhába egy szelet sütiért, hogy kibírd ezt a krízishelyzetet. A média állandó feszültségben tart minket, és mi erre éhezünk. Már aki, mert én ki nem állom. Magához ragaszt, s ami a legrosszabb, a legkisebbeket se kíméli. Az egész napos mesecsatorna, na jó, talán nem brutális, mégis varázserővel bír a 2-3 évesek világára. Ellen kell állni, mondod, s nem bekapcsolni, de szelektálni. Ám a piciknél ez oly nehéz. Mi marad mentsvárnak, megnyugtatásnak a nagymami meleg öle helyett? „Gyere, bekapcsolom a kedvenc mesédet” -mondod, és végre lerogysz, hogy „na, most van majd’ egy teljes órám magamra”.

S akkor még fel se hoztam a reklámok direkt befolyását. A filmek közepén a képedbe nyomják: egyél-igyál, fogyassz, s persze nem tehetsz mást, kerítesz valamit, akármit, amivel teletömheted a szád. Lassan olyan hosszúak a reklámok, hogy egy film alatt háromszor is megvacsorázhatsz.

3. Monotonitás ellen

Milyen munkát végzel? Ülsz a számítógép monitora előtt naphosszat? Esténként meg a másikat, a műsort sugárzót bámulod? Tested mozdulatlan, szinte szenved ettől az álla­pottól (vagy tényleg semmitmondó a műsor, és valóban unatkozol). Ez egy újabb stresszforrás. Valami belső kény­szer arra, hogy magadhoz végy egy tál sült krumplit, fagyit vagy egy tábla csokit. Óriási erő lakozik az emberben, de olyan sok rossz dologra fordítjuk azt! Miért nem éri meg a tartalmas, egészséges pillanatokat keresni?

4. Vendégváróként

Akár ebédre, vacsorára hívsz vendéget, akár csak úgy, a főétkezések között muszáj hogy legyen otthon valami, ami­vel megkínálhatod a vendéget. Mellé üdítőital, olyan jó kis szénsavas, meg valami dobozos szörnyűség az édességpolc­ról. Beszélgetés közben olyan jó oda-odanyúlni, kényelmet­len kérdéseket leplezendő kicsit más irányba terelni a szót. Vagy csak úgy érzed, nem illik visszautasítani a kínálást. A baráti beszélgetésnek jó, ha van szertartása, de nem köte­lezőjelleggel. Kiváló megoldás a teázás, olyan igazi módon, előkészülve neki, vagy ugyanilyen a kávézás. A felkínált rág­csálnivaló miért ne lehetne egy kis tálkányi olajos mag, dió, pisztácia, mazsola, tökmag? Persze, számtalan egészséges megoldás létezik a minőségi alapanyagokból előállított házi süteménytől kezdve a gyümölcsig vagy zöldsalátáig.

5. Örömforrás

Ezt a dolgot már lényegében érintette a feszültségmentesítéses bekezdés, azonban az árnyalatokra is kényesen, ezt a kategóriát külön kell kezelni. Mert nem egyszerűen csak a rossz érzések elkerüléséről van itt szó, hanem a szándékolt jó érzés kereséséről. Igen, persze, a szerelmi bánat minden­naposán újra ránk talál, ilyenkor kell valami ellensúly: hogy mérgedben, -bánatodban csak azért is jól érzed magad. Máskor pedig, teljesen jogosan a jól végzett munka, vizsga, valamilyen célfeladat teljesítése után simán megjutalmazod magad.

Mert úgy van értéke erőfeszítésednek, ha jár utána a jutalom. Ezzel sincs baj, csak a jutalom tárgya alakul nagyon sok esetben valami igazán finom ennivalóvá, ebéddé, vacso­rává. „Menjünk, ünnepeljük meg a sikeres félévet!” – mon­dod, és irány egy vendéglő. Mert az evés élvezet, gyönyör, búfelejtés. Hogy jön ide a saláta? – kérded, abban semmi öröm nincs, azt muszáj. Az örömforrás az, amit ritkán lehet, és nagyon jólesik. Titkon befalni egy tábla csokit, besurran­ni egy cukrászdába egy habos süteményre, miközben tudod: ezek tiltott dolgok, a diétád kellős közepén jársz, s mégis megteszed éppen azért, mert nem szabad. A csokoládé, az édesség, elárasztja a testet a gondoskodás, a szeretve levés érzésével, mert azt közvetíti, hogy bármilyen magányos vagy is, szereted magad. Ezt a lelki felszabadult­ság érzését nem adja meg a szál friss répa, ezt be kell látni.

A csoki elkábít, ellazít, feloldja a szorongást. Olyan, mint a drog: függőségi viszonyban vagy vele. Olyan élvezet, mely csak a tiéd. És miért is ne akarnád kényeztetni magad, miért ne keresnéd a test örömeit, ha már testben élünk? Miért választanád a szenvedést az örömök helyett? Az ember minden napjával túlélni akar, ami a mai, stresszel telenyo­mott világban sokszor csak az ilyen szándékos eltereléses műveletekkel valósítható meg. Nem szembenézni, inkább elkábulni, aludni, aztán jöhet az újabb nap. Kizárólag megfelelő mennyiségű tudatossággal lehet úrrá lenni a test édességmámorba menekülő kényszerein. A magány, az unalom, a félelem, a szorongás és a többi miat­ti nyomasztó érzést kellene átformálni, a rossz pillanatokat nyakon csípni, és egy kicsit megrendszabályozni.

A nassolás is egy szokás, bár igaz, ami igaz, nem könnyű lemondani róla. Amikor ránk jön a kívánás, nincs menekvés.

A gond a cukorkákkal, csokikkal, dobozos sütikkel az, hogy tele vannak adalékokkal, ízletesek, gusztusosak (már akinek), azonban színüket, ízüket, állagukat, romolhatatlanságukat mind valamilyen „E”-nek köszönhetik. Hogy ezek közül melyik árt, melyik csak kicsit, és melyik egyáltalán nem, azt nehéz követni. Ha megoldha­tó, jobb kihagyni mindent, amiben ezek benne vannak.