Az állatkertből elkalandozott oroszlánkölyköt a dzsungelbe hajózzák. A barátaival utána eredő apja dolgát nehezíti, hogy a mentőcsapat tősgyökeres urbánus, a vadont csak fényképekről ismeri.
A nagyváros – New York – és a dzsungel hasonlóságával játszik a Vadkaland című Disney-animáció, amikor a metropolis állatkertjének lakóit szembesíti ösztönlény voltukkal a vadon számukra teljességgel ismeretlen és félelmetes terepén – nyomakodik elő belőlünk lényünk analizáló-természettudományos oldala. A tudós szemüvege azonban csak összezavar (le is vesszük azonnal), mert az animációs mese főként pompás szórakozás kicsiknek és nagyoknak. Bár magunkat az utóbbiakhoz soroljuk, díjazzuk, hogy a film elsősorban az előbbieknek akar kedveskedni, némileg bátran szembemenve a manapság divatos animációs filmdivattal, amikor a poénok a felnőtteket célozzák.
Vadkaland
Ugyan itt is akadnak ilyenek (például a stájer akcentussal beszélő „hozentráglis” ganajtúró bogarak, vagy az állatkerti „teknős-curling”), de – okosan – hagyják a gyerekeket mulatni és okulni. Mert azért a nemzedéki meg nem értés belopakodik az oroszlán apa és fia kapcsolatába, aminek következménye dacos szökés (ahogy a kamaszok szoktak otthonról elcsámborogni), aminek – nem várt – következménye egy Afrikába tartó konténer. A bajba jutott siheder sörényes, Ryan megmentésére elindul a zookerti baráti szövetség – az apaoroszlán, Sámson, a kótyagos koala, Nigel, a gyagyás anakonda, Larry, a nagydumás mókus, Benny és zsiráfszerelme, Bridget. A dzsungel fenyegetéseivel szemben (például: ragadozásra hajlamos gnú-horda) városi rutinnal védekeznek, sikeresen, persze.
Az elsőfilmes rendező, Steve „Spaz” Williams (korábban többek között a Jurassic Park, a Terminátor 2. és a Spawn látványeffektusait készítette) filmje nem egyszerűen Madagaszkár-másolat – válasz a Disney-től –, hanem élvezetes mese az emberi állatokról. Akik annyira életszerűek, hogy legszívesebben megsimogatnánk őket. Még a kígyót is.
