Egy tökéletes világban a szerelmek úgy érnének véget, hogy az érintettek közösen próbálnák meg elvarrni a szálakat, kedves, baráti viszonyban búcsúznának el egymástól. Léteznek persze ilyen szakítások is, mert a felek nagyfokú érettséggel, egészséges érzelemvilággal és stabil önértékeléssel rendelkeznek.
A legtöbb esetben azonban egy szakítás az impulzív reakciók, heves viták, játszmák, fenyegetőzések és gyűlölködés egyvelegei, de az sem ritka, hogy rendkívül gyorsan lezajlanak, így az egyik félnek harcolni sincs ideje.
Egy szakítás után sokan úgy érzik, hogy kihúzták a lábuk alól a talajt, nem alszanak éjszaka, egész nap csak volt párjuk körül keringenek a gondolataik, és azon tanakodnak, hogy mit is kellett volna netán másként csinálni, hogy ne így alakuljon. A szakítás fájdalmas, és ez teljesen normális.
Amit ilyenkor érzünk, az a gyász, amit a veszteségünk miatt érzünk, és természetes dolog, és teljesen egyedi lehet, ahogyan a kapcsolatunk is az volt. Mindenki másként dolgozza fel a veszteséget, legyen az egy haláleset, vagy példának okáért egy szakítás.
Bátran engedjük meg magunknak a gyászt!
Bár sokan azt tanácsolják ilyenkor nekünk, hogy együnk erősek, tegyünk úgy, mintha minden rendben lenne, mert majd rendben is lesz, bátran engedjük meg magunknak a gyász érzését. Az érzelmeink elnyomása egyáltalán nem jó megoldás, a logikus érvek itt mit sem érnek, hiszen a fájdalom a szívünket érinti nem pedig az elménket.
Ha túl hamar akarunk túllépni a fájdalmunkon, az nem vezet jóra.
A lelki bajok nem múlnak el varázsütésre, sőt, akár testi tünetek formájában is manifesztálódhatnak. Az sem ritka, hogy a fel nem dolgozott szakítás megbetegít minket, vagy potencia problémákat okoz.
Pontos recept persze nincs a szakítás feldolgozására. Bár az elengedést meggyorsítani nem lehet, törekedhetünk arra, hogy sokat tegyünk önmagunkért, a lelki egészségünkért, ami segítheti ezt a folyamatot. Bátran sírhatunk ilyenkor, de az is segíthet, ha rendet teszünk magunk körül, és erősítjük az énképünket.
